Leszóltak, kitagadtak, fekete bárány lettem, de akkor is megváltoztatom a káros családi mintát

És így folytatja: „Ezek az úgynevezett „fekete bárányok", akik lázadással üvöltenek, valójában javítanak, méregtelenítenek és új virágzó ágakat hoznak létre a családfájukon. A család pedig bármit megtesz a törzse semleges és mérgező pályájának fenntartásáért, ami nehézkessé és konfliktusossá teszi a lázadó feladatát."

Fekete báránynak lenni különös paradoxon. Egyszerre szenvedéssel teli út, ugyanakkor hihetetlenül felemelő. Erre akkor jöttem rá, amikor Katát hallgattam. Azt hiszem, rá tényleg illik a makrancos jelző. Na persze nem úgy, ahogyan negatív értelemben használják, hanem éppen ellenkezőleg. Úgy ismertem meg, mint egy végtelenül őszinte, öntörvényű embert, aki akkor is önmaga marad, ha ezért a sárba tiporják.

Sokszor, - miközben egyre jobban megismertem az élettörténetét -, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Valahogy most jutott el ide, ennyi idősen, hogy elég volt. És csak mesélt és mesélt, így egy különös életút bontakozott ki előttem.

Elmondta, hogy mindig azt érezte, hogy az egész családja idegenkedik tőle, sőt, valósággal szégyellik. Tették ezt azért, mert kilógott a sorból, vagy az alomból, ahogy tetszik. Folyamatosan leszólták, piszkálták. Látszólag jóindulatból, de valójában a kicsi Kata hamar megtanulta, hogyan váljon láthatatlanná a sorozatos bántások miatt. Nem értette ő még akkor az egészet.

Csak annyit tudott, hogy kakukknak érzi magát. Olyan madárnak, ami sehova sem jó. Mert boldog.Csacsogott, nevetett, nyitott volt és kíváncsi. Szeretett rajzolni, verset mondani, táncolni. És már gyerekként is ízig-vérig őszinte volt. Teljesen nyugodtan mondta ki mindig, amit gondolt. Akkor is, ha magának ártott vele.

Folyton azzal szembesült, hogy semmi sem jó, amit csinál. Volt egy megszokott, közös játszma a családjukban, ami mindenkit megmérgezett, mégsem változtatott senki. Csak fejet hajtottak. Kata erre képtelen volt. Folyton dacos volt és ellenálló. Kamaszkorában fenyegették kitagadással, ha nem változik meg, folyton megpróbálták megzabolázni, visszafogni.

Sokszor mondták neki: „Hallgass már! Legyél te az okosabb! Tudod, hogy nem lehet erről beszélni. Hagyd rá mindenkire, nem kell a veszekedés."

Kata sokáig nem értette. Veszekedés? Hiszen éppen abból van a veszekedés, hogy a családot sújtó kényes és fájó kérdéseket mindig a szőnyeg alá söpörték. Ő nem tudott hallgatni. Nem simult be. Visszaszólt, veszekedett, ellenállt. Csak azért is. Végül az egész család ellene fordult. Ellene fordultak, mert nem volt hajlandó élni a neki szánt szerepet, életet. Ő nem akart köztisztviselő lenni. Nem választott rendes szakmát. Ha valami nem tetszett neki, megmondta. Más volt az értékrendje, s ehhez tartotta magát.

Egy idő után elfáradt, és azt mondta: ha így nem szerettek, akkor elmegyek. Majd lesz más, aki pont így szeret, ahogy vagyok. Mert felnőttkorára megtanulta, átlátta, hogy nem vele van a baj. S bár valóban így volt, mégis ő kényszerült rá, hogy elfojtsa valódi énjét, hogy szerepet játsszon, hogy valaki olyan legyen, aki nem ő. A békesség kedvéért. De rá kellett jönnie, ez sem jó, mert ez csak látszólagos béke. Nem elfogadás és nem szeretet

Azon gondolkodott, miként van az, hogy neki természetes, hogy úgy fogadja el a családtagjait, ahogyan vannak? Pedig sok mindennel nem értett egyet. És hogy van az, hogy ez visszafelé nem működik? Hogy neki folyton beleszólnak az életébe?Miért úgy öltözik, ahogy. Miért gondolkodik hülyeségeken? Miért nem akar bolti eladó lenni? Mire költi a pénzét, miért nem másra? Sorolhatnám a végletekig. A lényeg egy: Kata végül robbant. Túl volt sok pszichoszomatikus betegségen, folyamatosan dühös volt és feszült. Ekkor döntött úgy, elég volt. Úgy robbant, akár egy időzített bomba.

Szépen elsétált a családjához és elmondta, amit érez, amit lát, amit gondol. S elmondta azt is, hogy neki itt volt elég. Tudta, mire számíthat, mégis iszonyatosan fájt neki, amikor nekiugrottak. Gyorsan kiderült számára, ki az, aki csak addig képes őt elfogadni, amíg játssza az egyezményes szerepet, ha önmaga lesz, akkor már nem kell.

Vállat vont. Hiszen eddig sem kellett igazán. Folyton figyelt, folyton lábujjhegyen járt. Ha néha robbant, ő érezte rosszul magát. Megállás nélkül azt élte, aki nem ő. Úgy sem volt jó. Hát akkor nem mindegy, hogyan nem jó? Ekkor már tudta, ha feltárja az össznépi családi hazugságokat, ha nem hallgat és nem nyel többé, lavinát indít el. De talán lesz, aki azt mondja: nahát, tudsz másfajta megoldást és ezzel feloldod azt, amit hurcolunk.

Az út nem könnyű. Nem az, mert szembe kell nézni generációs félelmekkel, elfojtásokkal, hibákkal. Ez soha nem könnyű, inkább fájdalommal jár. De egy erős személyiségű fekete bárány, bármennyire is fájdalmas számára, nem képes igaztalan megalkuvásra. Neki sehogy sem jó. Ha hallgat és tűr, önmagát tagadja meg. Ha szól, a többiek haragját vonja magára. De hosszú távon csak az vezet megoldásra, ha új rendet alakít ki egy család.

Ha hajlandóak megérteni, hogy aki kilóg a sorból, nem rossz. Csak más. Más példát mutat. Lázadása nem a család ellen szól, hanem éppen érte. És ez a fekete bárányság tragédiája: aki más utat választ, mindenképpen fájdalomra ítéli magát. De az őszinteségük, a bátorságuk és az, hogy követik a szívüket, a legtöbb esetben meghozza a megoldást. De nem mindig.

Nem mindig, mert a család többi tagjának a beismerése, változása is kell ahhoz, hogy egy új, közös útra lépjenek. És az is kell, hogy meglássák, megértsék, az ő fekete bárányuk fogja megmutatni a gyógyuláshoz vezető utat. S csak akkor, ha a szeretet erősebb, mint az ítélkezés.

Forrás: she.hu